Sokszor hallani a köznyelvben, de még a szakmán belül is, hogy a falnak „lélegeznie kell”, és a párazáró rétegnek tökéletesen zárnia kell a szerkezet meleg oldalán. Ez a leegyszerűsített gondolkodásmód azonban súlyos tervezési és kivitelezési hibákhoz vezethet, különösen a nagy hőmérséklet-különbségekkel operáló modern, vastag szigetelésű épületeknél. Ha te is haladó szinten foglalkozol épületszerkezetekkel, ideje tisztázni, mi a különbség a légtömörség és a páratechnika között, és miért nem mindig a zéró diffúziós ellenállás a cél.
A diffúziós ellenállás téves értelmezése
A leggyakoribb tévhit az, hogy a párazáró rétegnek (pl. PE fólia vagy speciális gipszkarton) abszolút és megkérdőjelezhetetlen gátat kell képeznie. Ez a megközelítés figyelmen kívül hagyja a szerkezetben esetlegesen keletkező, vagy kívülről bejutó nedvesség szárítópotenciálját. A tökéletesen záró réteg (rendkívül magas Sd-érték) ugyanis a belső oldalról érkező nedvesség ellen véd, de ha valamilyen módon mégis bejut a víz – például építési nedvesség, hibás csapadékvédelem, vagy kapilláris felszívódás miatt –, akkor azt bent is tartja.
A modern páratechnika már a változó Sd-értékű fóliákban (ún. klímaszabályozó párafékek) látja a megoldást. Ezek a membránok télen, alacsony hőmérsékleten magas Sd-értékkel bírnak, így védik a szerkezetet a belső pára lecsapódásától, nyáron azonban, amikor a hőmérséklet emelkedik, csökkentik a diffúziós ellenállásukat. Ezáltal lehetővé teszik, hogy a szerkezet kifelé, a belső tér felé száradjon, elkerülve a kritikus nedvességfelhalmozódást.
A cél nem a nedvesség teljes kizárása, hanem annak szabályozott kezelése és elvezetése. Ha a külső oldalon lévő réteg páraáteresztőbb, mint a belső (az Sd-érték aránya megfelelő), akkor a szerkezet képes lesz kiszellőztetni a belső rétegekben felgyülemlett nedvességet. Ez az elv alapvető a nedvességszimulációs szoftverek (pl. WUFI) használatakor is, amelyeket ma már elengedhetetlen a komplex fal- és tetőszerkezetek tervezéséhez.
A harmatpont számítások korlátai
Sokan még mindig az egyszerűsített harmatponti számításokkal operálnak, ami súlyos tévedésekhez vezethet, főleg rétegelt, inhomogén szerkezeteknél. A harmatpont-számítás statikus, azaz egy adott, konstans hőmérsékleti és páratartalmi állapotra vonatkozik, és teljesen figyelmen kívül hagyja a szerkezetben zajló dinamikus folyamatokat.
Ezek a statikus modellek nem képesek kezelni az időjárás változásait, a napsugárzás hatását, a szélterhelést vagy a szerkezetben tárolt nedvesség mozgását. Egy tetőszerkezet például nyáron intenzív napsugárzásnak van kitéve, ami fordított páradiffúziós nyomást okozhat, amivel az egyszerű képlet nem számol.
Ezért van szükség az úgynevezett dinamikus páratechnikai szimulációra. A profi tervezők nem a statikus harmatpontot keresik, hanem azt vizsgálják, hogy az adott szerkezet egy teljes éves ciklus alatt hogyan viselkedik, mennyi nedvességet halmoz fel a kritikus pontokon, és van-e elegendő szárítópotenciál a kiszáradásra. Csak így kerülhető el a szerkezeti károsodás és a penészedés.
Légtömörség vs. párazárás: nem ugyanaz
A leggyakoribb keveredés a légtömörség és a párazárás fogalma között van. Ez a kettő nem helyettesíti egymást, és nem is ugyanazért a problémáért felelnek, bár mindkettő kritikus a modern építészetben. A légtömörség az épületszerkezet azon képessége, hogy megakadályozza a levegő nem kívánt áramlását a külső és belső tér között.
A légtömörség hiánya a hőveszteségért felelős, és a konvektív nedvességtranszport fő oka. Ez azt jelenti, hogy a belső, meleg, párás levegő a szerkezeti rétegeken átáramolva a hideg oldalon kicsapódik – ez nagyságrendekkel több nedvességet jelent, mint a diffúzió útján átjutó pára. Egy mindössze 1 mm-es résen óránként több száz gramm víz is átjuthat konvekcióval.
Ezzel szemben a párazárás a vízgőz molekuláris szintű diffúzióját hivatott csökkenteni. Ha egy szerkezet légtömör, de a párazáró réteg nem megfelelően méretezett, a nedvesség diffúzióval jut át, ami lassú, de folyamatos nedvesedést okozhat. Ha viszont a párazárás tökéletes, de a légtömörség hibás, a konvekció pillanatok alatt tönkreteszi a szigetelést. A légtömörség elérése (Blower Door teszttel ellenőrizve) tehát mindig az első lépés.
Kapilláris nedvesség és a szárítópotenciál
Amikor páratechnikáról beszélünk, nem csak a vízgőz diffúziójával kell számolni, hanem a folyékony víz kapilláris mozgásával is, különösen a talajjal érintkező szerkezetek esetében. A kapilláris nedvesség felszívódása egy teljesen más fizikai jelenség, mint a páradiffúzió, és a megfelelő szigetelés hiányában a szerkezet folyamatosan nedvesedik alulról.
A profi építési anyagok kiválasztásakor ezért a nedvességfelvételi képesség (W-érték) és a kapilláris aktivitás is kulcsfontosságú. Olyan anyagokat érdemes használni, amelyek vagy teljesen kizárják a kapilláris vízfelvevő képességet (pl. XPS lábazati szigetelés), vagy nagyon gyorsan és hatékonyan képesek kiszellőzni.
Végül pedig a szárítópotenciál az, ami a leggyakrabban kimarad a laikus beszélgetésekből. A szárítópotenciál az a képesség, amellyel a szerkezet a felgyülemlett nedvességet (legyen az diffúziós, konvektív vagy kapilláris eredetű) képes elpárologtatni a környezetébe. Ha a külső szigetelés páradiffúziós ellenállása túl magas (pl. olcsó, magas Sd-értékű EPS lapok esetén), az gátolja a kifelé történő száradást, és a szerkezet nedves csapdává válhat. A fenntartható, hosszú távon problémamentes szerkezet a megfelelő párafékezés és a maximális szárítópotenciál egyensúlyán alapul.
